Budai Zolka: A végtelen hegytetőn

Vers / Szerelmes

nyomtat |  |

Tegnapom éjjelén furcsa álmot láttam.
Közeli képeket! Mit soha ezelőtt!

Egy fiút s egy lányt, kik hóviharban jártak
Nem ismervén ők a végtelen hegytetőt.

Hitték, a bércek mögött oly mező terül,
Hol örökkön boldog lehet az, ki szeret!

Oly táltos tűz tombolt testeiken belül,
Minek méltó párja pokolban sem lehet!

De kívül a világ gyilkos szelet fúvott,
Zúgott, sűvített, a jégpihékkel táncolt!

Tán` még a fák törzsébe is belerúgott,
Mert ágaival mind fehér gipszben játszott!

Meglilult ajkáról reszketőn szólt a lány:
"Lelkem, életem, hogyan érek föl oda,

Mikor levegőm nehéz s annyi vagyon tán`,
Hogy végső csókommal engedjelek tova?"

Megtorpant az ifjú e szavakat hallván.
Egy szótalan percre szíve is megállott.

Kélt rettenetében e válasz jött ajkán:
"Ne beszélj, szerelmem, ilyes bolondságot!

Mint hagynám el kezed, miben kapaszkodom,
Minek szükségében nem élet ez élet?!

Mihez még e Földön túl is ragaszkodom! -
Megpihenünk... Ne félj... Itt leszek majd véled..."

Átölelte a fiú meghűlt kedvesét,
Remegő kezekkel térdére fektette,

S hallgatván hitvese halovány hörgését,
Csöndes érintéssel ábrándba hintette.

Így volt vége mindnek közeli álmomban.
Egymás karjába hullva hangtalan maradtak.

S reggel az újságban olvasom pár sorban:
`Tegnap éjjel ketten a halálba fagytak...`