Budai Zolka: A végtelen hegytetőn
Tegnapom éjjelén furcsa álmot láttam.
Közeli képeket! Mit soha ezelőtt!
Egy fiút s egy lányt, kik hóviharban jártak
Nem ismervén ők a végtelen hegytetőt.
Hitték, a bércek mögött oly mező terül,
Hol örökkön boldog lehet az, ki szeret!
Oly táltos tűz tombolt testeiken belül,
Minek méltó párja pokolban sem lehet!
De kívül a világ gyilkos szelet fúvott,
Zúgott, sűvített, a jégpihékkel táncolt!
Tán` még a fák törzsébe is belerúgott,
Mert ágaival mind fehér gipszben játszott!
Meglilult ajkáról reszketőn szólt a lány:
"Lelkem, életem, hogyan érek föl oda,
Mikor levegőm nehéz s annyi vagyon tán`,
Hogy végső csókommal engedjelek tova?"
Megtorpant az ifjú e szavakat hallván.
Egy szótalan percre szíve is megállott.
Kélt rettenetében e válasz jött ajkán:
"Ne beszélj, szerelmem, ilyes bolondságot!
Mint hagynám el kezed, miben kapaszkodom,
Minek szükségében nem élet ez élet?!
Mihez még e Földön túl is ragaszkodom! -
Megpihenünk... Ne félj... Itt leszek majd véled..."
Átölelte a fiú meghűlt kedvesét,
Remegő kezekkel térdére fektette,
S hallgatván hitvese halovány hörgését,
Csöndes érintéssel ábrándba hintette.
Így volt vége mindnek közeli álmomban.
Egymás karjába hullva hangtalan maradtak.
S reggel az újságban olvasom pár sorban:
`Tegnap éjjel ketten a halálba fagytak...`
nyomtat